Jacob Riis gondolata több mint száz éve született, mégis ma is fájdalmasan aktuális:
„Amikor úgy tűnik, hogy semmi sem segíthet, kimegyek és elnézem a kőfejtőt munka közben, aki talán százszor is rácsap a kalapáccsal a sziklára anélkül, hogy azon akár egy repedés is látszana. A 101. csapásra azonban kettétörik a szikla – és én tudom, hogy nem az utolsó ütés volt a döntő, hanem mindaz, ami előtte jött.”
Tegnap, az Ultra Runners Hungary hatórás futóversenyén, ezt az élményt láthattuk testközelből.
Amit kívülről látunk – és amit nem
A futók órákon át küzdöttek. Nemcsak a távval, hanem önmagukkal, a fáradtsággal, a kételyekkel, azzal a belső hanggal, ami időről időre azt suttogja: „elég volt.”
Mi, kívülről, többnyire csak a pillanatot látjuk:
- amikor futnak,
- amikor még mosolyognak,
- amikor átlépik a célvonalat.
De minden egyes célba érés mögött ott van száz meg száz „ütés”: hajnali edzések, lemondott programok, fájó izmok, belső harcok, újrakezdések.
Amikor meg kell állni egy pillanatra
Volt, amikor valaki megállt. Nem azért, mert fel akarta adni – hanem mert a teste és az idegrendszere segítséget kért. Ilyenkor mi ott voltunk mellette, és fizikai érterápiával segítettünk neki abban, hogy újra erőre kapjon, regenerálódjon, és tovább tudjon menni.
Nem csodát adtunk. Hanem támogatást ahhoz, hogy folytatni tudja azt, amit már korábban elkezdett.
A valódi győzelem helye
Az igazi győzelem nem a célvonalnál születik. Hanem minden egyes korábbi pillanatban, amikor valaki nem adja fel. Ez igaz a futásra. És ugyanígy igaz az életre, a munkára, az egészségre, a fejlődésre.
Lehet, hogy most még nem látszik a repedés a saját „szikládon”. De minden apró lépés, minden újabb próbálkozás, minden egyes „ütés” számít. Egyszer csak megtörik a kő.
